A MENARA-projekt zárókonferenciája

A MENARA-projekt zárókonferenciája
2019-04-12 Béla

A MENARA-projekt (Middle East and North Africa Regional Architecture – A MENA-régió regionális szerkezete) március 31-i lezárásának közeledtével a Külügyi és Külgazdasági Intézet (KKI) – a Budapesti Corvinus Egyetemmel (BCE) együttműködésben – megtartotta “Changing Domestic Orders in the Middle East and North Africa” című zárókonferenciáját. Az eseményre 2019. március 21-én került sor a Budapesti Corvinus Egyetemen.

A konferenciát Ugrósdy Márton, a Külügyi és Külgazdasági Intézet igazgatója nyitotta meg, kifejezve háláját az európai szintű kutatásban résztvevő kollégáknak. Nem gyakori eset, hogy egy magyar kutatóintézet olyan nagy volumenű kutatásban vehet részt, mint a MENERA-projekt, amely az Európai Bizottságot kívánja elemzéssel és prognózissal ellátni a közel-keleti és észak-afrikai régió jelenét és jövőjét illetően. Ezután Csicsmann László, a Budapesti Corvinus Egyetem Társadalomtudományi és Nemzetközi Kapcsolatok Karának dékánja (aki maga is részt vett a kutatásban) szintén hangsúlyozta az Intézet és az Egyetem közötti együttműködés fontosságát. Végül N. Rózsa Erzsébet, a MENARA projekt hatodik munkacsoportjának koordinátora felvázolta a projekt főbb pontjait és kutatási eredményeit.

A nyitóbeszédeket az első panel követte, melynek fókuszában a közel-keleti és észak-afrikai országok politikai rendszerének regionális és globális környezete állt. N. Rózsa Erzsébet arról beszélt, hogy hogyan befolyásolja az Európai Unió és az Egyesült Államok a régió nemzetközi kapcsolatait, kiemelve, hogy az EU-nak nincs szüksége új keretrendszerre a régióval való interakcióban, hiszen az 1995-ben indult barcelonai folyamat megfelelő alapot biztosított az interregionális együttműködéshez. Csicsmann László offenzív realista keretben mutatta be a régió hatalmi egyensúlyi rendszerének dinamikáit. Felvázolta a régió középhatalmainak viszonyát a status quo-hoz, külön hangsúlyt helyezve Törökországra, Iránra, és Szaúdi-Arábiára. Árnyalta a nyugati közbeszédben megfigyelhető narratívát, miszerint Irán minden kérdésben a fennálló rendet akarja megkérdőjelezni, Szaúd-Arábia pedig megvédeni. Hozzátette, hogy Törökország (különösen a kurd mozgalmakkal kapcsolatban) a határok fenntartásában és a hatalmi egyensúlyok megőrzésben érdekelt.

A második panel a közel-keleti és észak-afrikai országok politikai rendszereinek változásáról szóló esettanulmányokat helyezett középpontba. Ameni Mehrez, a Közép-európai Egyetem doktorjelöltje a tunéziai változásokat mutatta be 2011 után. Szerinte Tunézia (az „Arab tavasz” szülőhazája) sikertörténetnek tekinthető az országban lezajló politikai folyamatok tekintetében, szemben a szomszédjaival. Az egyik legnagyobb teljesítmény az új alkotmány-tervezet, de érdemes figyelmet fordítani az iszlamista-szekuláris kompromisszumra, amivel utat nyitottak az ország történelmének első demokratikus választásához. Ezeket számos társadalomtudós és elemző a demokratizálódás és liberalizáció felé vezető fontos lépésnek tartja. A sikerek ellenére azonban az ország a forradalom végcéljait még nem érte el. A változásba és fejlődésbe vetett hit számos tunéziaiban megrendült, különösen a fiatalokban, mivel a munkanélküliségi és szegénységi mutatók a forradalom utáni Tunéziában is magasak maradtak.

Elias Dahrouge, a Budapesti Corvinus Egyetem doktorjelöltje Libanonról adott elő. Először bemutatta a libanoni politikai rendszer fő jellegzetességeit a konszociális demokrácia berendezkedésének keretében, majd áttért a 2011 utáni változásokra, melyek leginkább a szomszédos Szíriában zajló konfliktussal hozhatók összefüggésbe: a nagyszámú menekült jelenlétére, az átgyűrűző biztonsági kihívásokra, a gazdasági stagnálásra, a távolságtartó stratégia kudarcára, valamint a libanoni politikai erők szíriai jelenlétére. Ezek egyfelől bénulást okoztak a politikai rendszerben, másfelől viszont a civil szféra megerősödéséhez vezettek.

Végül Szalai Máté, a KKI vezető kutatója, és a BCE tanársegédje Omán esetét mutatta be. Szerinte a fő kérdés az országot illetően, hogy fenn lehet-e tartani a járadékgazdasági logikát (amely az arab monarchiáknak sokévtizedes stabilitást biztosított) a hozzá szükséges fiskális erőforrások nélkül. Miközben a Szultanátus járadékgazdasági eszközökkel sikeresen feloldotta az „Arab tavaszból” származó nehézségeket, az elégtelen bevételi források néhány év alatt növelték az ország kitettségét a külföldi hitelpiacoknak. Az ilyen mértékű gazdasági kiszolgáltatottság pedig veszélyes egy olyan államnak, melynek célja a külföldi befolyás minimális szinten tartása, és kritikus lehet az öröklési folyamat során, amelyre várhatóan az elkövetkezendő néhány évben sor kerülhet.