Iráni-amerikai feszültségek és egy új öbölháború esélyei

Iráni-amerikai feszültségek és egy új öbölháború esélyei
2019-05-31 KKI
Egy évvel az iráni nukleáris megállapodásból való amerikai kilépést követően az Egyesült Államok és Irán közötti kapcsolatok újabb mélyponthoz értek. A Külügyi és Külgazdasági Intézet május 29-án szakértői kerekasztal-beszélgetést szervezett az iráni-amerikai feszültségeket értelmezésére és egy új öbölháború kitörési esélyeinek megvitatására, amelyen Éva Ádám, az Antall József Tudásközpont kutatója, N. Rózsa Erzsébet, az MTA Világgazdasági Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tanára, valamint Csicsmann László, a Budapesti Corvinus Egyetem docense vett részt Szalai Máté, a KKI vezető kutatója és a Budapesti Corvinus Egyetem tanársegédjének moderálásában.

Szalai Máté felvezetőjében az iráni nukleáris megállapodás 2015 júliusi aláírásától illetve annak az Egyesült Államok által való unilaterális visszavonásától kezdve 2019 májusáig mutatta be az események láncolatát. Többek között kitért arra, hogy Donald Trump már kampánya során hangoztatta az atomalku helytelenségét és vágyát, hogy az országot kiléptesse a szerződésből, amelyre 2018 májusában került sor. Az eszkaláció folyamatát a játékelméletben “gyáva nyúlként” ismert szituációhoz hasonlította, és felhívta rá a figyelmet, hogy a nemzetközi kapcsolatokban a fenyegetések gyakran békéltető funkciót töltenek be, hiszen az együttműködésre ösztönöznek a versengés árának növelésével.

Ezt követően Éva Ádám az Egyesült Államok közel-keleti stratégiájának keretében értelmezte a jelenlegi Irán-ellenes fellépést. A „maximális nyomás politikája” 2018-ban fogalmazódott meg Washingtonban, ugyanakkor a perzsa köztársaság külpolitikáját az 1979-es iráni forradalom óta fenyegetésként értelmezik az amerikai döntéshozókat. Éva Ádám kiemelte, hogy az elmúlt negyven évben hiányzott mindkét két fél keményvonalasai részéről az elhívatottság a kapcsolatok javítására. Irán kérdése szorosan összefügg az afganisztáni és iraki háború eseményeivel, valamint az Obama-kormány alatt megkezdett amerikai kivonulási narratívával. Az AJTK munkatársa szerint a Trump-adminisztráció többször jelezte, hogy nem szeretne a világ csendőreként viselkedni, és a regionális válságok kezelésében szeretné a regionális szövetségesek fokozottabb részvételét, amelyre többek között az „arab NATO” terve is irányult. Ez azonban a résztvevők eltérő érdekei miatt nem valósult meg, így az Egyesült Államok elsősorban Izraellel és az Öböl-államokkal működik együtt.

Az iráni nukleáris megállapodásból való kilépés beleillik abba az amerikai stratégiai elképzelésre, amely a bilaterális kezdeményezéseket preferálja a multilaterálisokkal szemben. Látható ugyanakkor, hogy a Trump-adminisztráción belül sincs egyetértés az iráni kérdés rendezésére vonatkozóan: egyszerre hallhatóak a katonai beavatkozást és a diplomáciai megoldásokat támogató hangok – jelenleg úgy tűnik, hogy Donald Trump elnök az utóbbi csoportba tartozik.

N. Rózsa Erzsébet az iráni nukleáris programról és ambíciókról beszélt. Elöljáróban megjegyezte, hogy a nukleáris technológia jellege miatt nagyon nehéz megítélni az egyes államok pontos szándékait, hiszen a legtöbb eszköz és létesítmény egyszerre használható civil és katonai célra. A 2015-ös nukleáris megállapodás célja azoknak a technikai utaknak az elzárására irányult Irán elől, amelyek nukleáris fegyver kifejlesztéséhez vezethetnek. Ennek megfelelően az egyezmény rendelkezései a perzsa köztársaság urándúsítási valamint a kiégett fűtőelemekből kinyert plutónium alapú fegyver előállítására vonatkozó képességeit igyekezett korlátozni. Ezen túl Irán részese az atomsorompó egyezménynek is, amely lehetőséget ad a bejelentés nélküli ellenőrzések végrehajtására. Szakmai szempontból így a két egyezmény megfelelő keretet nyújtott az iráni nukleáris program békés jellegéről való meggyőződéshez.

Egy évvel az amerikai kilépés után Teherán 2019 májusában bejelentette, hogy nem fogja betartani a 2015-ös megállapodás a dúsítás mértékére (5%) valamint a dúsított urán mennyiségére (300 kg) vonatkozó pontjait. Ezek a lépések egyelőre nem jelentenek komoly fenyegetést, hiszen a dúsítás feltételezhetően nem a fegyverelőállításhoz szükséges 85-90%-os szinten, hanem inkább kb. 20%-on fog történni, a 300 kilogrammos mennyiséggel pedig még nem rendelkezik Teherán. Ezen túl semmilyen közvetlen jelét nem láthatjuk a nukleáris fegyverkezésnek (bár sokak szerint a rakétafejlesztési program önmagában is nagy kihívást okoz).

Csicsmann László az amerikai szankciók az iráni gazdaságra való hatását ismertette. A teheráni vezetők által meghirdetett „resistance economy” a nyomásnak való ellenállást célozza, ugyanakkor az iráni gazdaság problémáit nem a szankciók okozták, hanem strukturális eredetűek. Haszan Róháni iráni elnök 2013-as megválasztását követően e kihívásokra (pl. magas munkanélküliség, külső és belső egyensúlytalanság) igyekezett megoldást találni, amelynek következtében 2014-ben javuló tendenciák voltak megfigyelhetőek annak ellenére, hogy ekkor még a nemzetközi szankciók környezete nem változott. A 2015-ös iráni megállapodáshoz rengeteg gazdasági elvárás kapcsolódott, amit a kormányzati kommunikáció tovább gerjesztett. Igaz, hogy 2016-ban 13,4 százalékos GDP-növekedés volt megfigyelhető a szankciók feloldása következtében, ugyanakkor ez nem a strukturális problémák megoldásának volt köszönhető, hanem az olajexport bővülésének.

Az amerikai elsődleges és másodlagos szankciók bevezetésére ebben a környezetben került sor. Ezen intézkedések következtében a kőolajexport a 2012-es szintre esett vissza, ugyanakkor kézzelfogható adatok nem állnak rendelkezésre, hiszen nem átlátható, hogy Irán milyen országokkal kereskedik. A gazdasági problémák miatt 2018 elején látható tüntetési hullám ugyan nem lebecsülendő, de nem veszélyeztette a rezsim létét. Az Európai Unó az Instex nevű gazdasági mechanizmuson keresztül igyekezett fenntartani egy kereskedelmi csatornát Iránnal, de az európai-iráni kereskedelmi kapcsolatok alacsony volumene miatt ennek nem volt komoly következménye. Emiatt az iráni külgazdaság egyre inkább Kína és India felé orientálódik.

Az előadásokat követő vitában a szakértők egyetértettek abban, hogy a háború kirobbanásának esélye alacsony, hiszen sem a regionális, sem a globális nagyhatalmaknak nem áll érdekében ilyen konfliktus. Ugyanakkor a tankerincidenshez hasonló „balesetekre” és a retorikai feszültség fennmaradására számíthatunk, és egy véletlen eszkaláció vagy egy korlátozott beavatkozás sem zárható ki teljesen. Iránhoz hasonlóan az Európai Unió mozgástere korlátozott a folyamatban, így a jelenlegi válságot az Egyesült Államok tudná a legkönnyebben feloldani, ugyanakkor Washingtonnak számos regionális kérdésre is komoly figyelmet kell fordítania.