Melyek lennének egy új európai keleti politika legfőbb lehetőségei és kihívásai?

Melyek lennének egy új európai keleti politika legfőbb lehetőségei és kihívásai?
2019-09-23 KKI
Melyek lennének egy új európai keleti politika legfőbb lehetőségei és kihívásai? Erről a kérdésről tartott előadást Michael Siebert nagykövet, a német külügyminisztérium Kelet-Európáért, Kaukázusért és Közép-Ázsiáért felelős megbízottja a Külügyi és Külgazdasági Intézetben (KKI) szeptember 16-án „How to deal with Russia, Ukraine and other neighbours in the East” címmel. Az előadást beszélgetés követte, mely során a résztvevők többek között a keleti partnerség országainak EU-hoz történő közeledési lehetőségeiről, az ukrajnai belpolitikai fejleményekről és az Északi Áramlat-2 projektről kapcsolatos vitákról ejtettek szót.

Michael Siebert előadását Heiko Maas német külügyminiszter által meghirdetett új európai keleti politika (neue europäische Ostpolitik) értékelésével kezdte. A német diplomata szerint az 1970-es években Willy Brandt és Egon Bahr által bevezetett új keleti politika felülvizsgálatra szorul, hiszen a geopolitikai körülmények alapvetően megváltoztak azóta. Fontos különbség, hogy míg akkor a nyugati fél alapvetően kizárólag Moszkvára koncentrált, mára az „európai” jelző jegyében egy tágabb perspektívát kell alkalmazni, így az olyan ügyek, mint a területi kérdések Georgiában vagy épp Moldovában, a kelet-ukrajnai konfliktus megoldása, vagy az örmény–azeri konfliktus is része kell hogy legyen a politikának. Szükséges az európai tagállamoknak egymással egyeztetniük és konzultálniuk saját történelmi tapasztalataikról és az ehhez kapcsolódó érzékeny pontjaikról, hogy egy közös „európai reflexet” tudjunk kifejleszteni. Ez remélhetőleg elvezet oda, hogy egy homogénebb európai fellépést sikerül létrehozni, hiszen például Oroszországgal szemben jelenleg „nincsen meg a közös politikánk” az előadó szerint. Siebert kiemelte az európai egység fenntartását Oroszországgal szemben, hiszen „Oroszország marad az EU-tól keletre a meghatározó tényező”, így az EU célja megelőzni a konfliktusok további eszkalálódását.

Ukrajna kapcsán elmondta, Németország jelenleg két fő dologban érdekelt: a megkezdett belső reformok folytatásában, és a normandiai formátum életben tartásában. A keleti partnerség országainak EU-s csatlakozási perspektívái kapcsán kijelentette, „nem igazán vagyunk olyan állapotban, hogy új tagállamokat tudjunk megemészteni”. A „bővítési fáradtság” és a „finalitás” közötti állapotban vagyunk, lényegesek a szektorális együttműködések, az EU-s kondicionalitási politika lényegét, a „többet többért” elvet pedig továbbra is szem előtt kell tartani.

A későbbi beszélgetés során Michael Siebert az ukrán belpolitikai fejlemények kapcsán elmondta, Volodimir Zelenszkij ukrán elnök sokat ígért megválasztása előtt, mára azonban muszáj volt néhány kompromisszumot megkötnie, így például már „kész arra, hogy felvegye a telefont Putyinnak”. Az EU-Oroszország kapcsolatokat elemezve kijelentette, azok alapvetően három szakaszra oszthatók: a rendszerváltást követően kezdetét vette az „eufória ideje”, majd ezt a kétezres évek elején egy gazdasági-tudományos együttműködő szakasz váltotta fel, amely a 2008-as orosz–georgiai háborúig tartott. Az ezt követő, jelenleg is tartó szakaszra, melyet a kelet-ukrajnai válság, a Krím-félsziget Oroszország általi annexiója és az Oroszország elleni EU-szankciók jellemeznek, nem tudna megfelelő nevet találni. A kétoldalú viszony mindenesetre biztosan nem kaphatná meg a „stratégiai” jelzőt. Európai részről cél a közös érdekek és a megbízható kontaktpartnerek megtalálása, még ha utóbbi nem is mindig az orosz állami szférában található. Siebert szerint a német fél az Északi Áramlat-2 projekttel kapcsolatban tisztában van az európai kritikákkal, országa biztonságos energiaellátása szempontjából azonban gazdaságilag szükségszerűnek nevezte a beruházást. Kiemelte ugyanakkor az EU–orosz–ukrán trilaterális megbeszéléseket, melyek lényegesek az ukrán tranzitszerep megtartása, és az ország számára értékes tranzitdíjak fenntartása miatt is.

A KKI elemzője, Ackermann Sándor Siebert előadására reflektálva kifejtette, hogy a kelet-európai térséggel kapcsolatos legnagyobb kihívást jelenleg egyértelműen a kelet-ukrajnai fegyveres konfliktus megoldása jelenti. Az elmúlt hónapokban Ukrajnában lezajlott választások mérsékelt optimizmusra adhatnak okot (új elnököt és parlamentet is választottak). Kijev és Moszkva újra kommunikál egymással, az újra életre keltett normandiai formátum pozitív változásokat hozhat az öt év alatt már több mint 13 ezer áldozatot követelő konfliktus megoldásában.

A beszélgetést Molnár Tamás Levente, a KKI kutatója moderálta.