Huszár András elemzése
Ursula Von der Leyen és bizottsága az Európai Zöld Megállapodást tette ciklusának középpontjába. Nem is nagyon tehetett mást, hiszen a 2019-es EU-s választások talán legfontosabb témájává vált a klímapolitika, és az Európai Parlament nem választott volna meg egy gyenge zöld programmal rendelkező bizottságot. A javaslatcsomag gerincét adó 2050-es klímasemlegességi cél 2019 decemberi, Európai Tanács általi elfogadása pedig meg is erősítette a bizottság kezdeményezésének felhatalmazását és nagy lökést adott a további munkának. 2020 elején megjelentek az első konkrét szakpolitikai javaslatok, amelyek szokás szerint a központosítás, illetve új, nem feltétlenül fejlettségi szint alapján történő forrásújraelosztás irányába vinnék el az éghajlatváltozás elleni EU-s fellépés irányát. A viták épp csak megkezdődtek, amikor Európában is mindent elsöpört az új típusú koronavírus-járvány és annak hatásai. A járvány okozta megtorpanás, illetve egyes bevezetett és részben akár a jövőben is fenntartható intézkedések hatásai miatti kedvező környezeti változások beindították azt a gondolkodást, hogyan lehetne zöld a válságból talpra állni. Ezt a gondolkodást az EU nagyobb része úgy értelmezte, hogy a válság utáni kilábalásban az Európai Zöld Megállapodásnak egyfajta megerősített változata segíthetne leginkább. A bizottság elő is állt egy monumentális javaslattal, amely az EU történetében először közös hitelfelvételből adna löketet a gazdaság újraindulásának és a zöld fordulatnak. Az ötletet azonba nem mindenki fogadta nagy lelkesedéssel.